Történelmi előzmények

 

https://hu.wikipedia.org/wiki/Holl%C3%A1n_S%C3%A1ndor_(%C3%A1llamtitk%C3%A1r,_1873%E2%80%931919)

Hollán Sándor és fia, 1919. április 23.

 

https://mno.hu/migr_1834/a_terror_szinei-163532

Somogyi Béla és Bacsó Béla, 1920. február 17.

 

http://kisszoltan.freewb.hu/hideg-napok---ujvidek--1942---bibliografia-/

Újvidék, 1942. (Ugyanez most már ezen a honlapon is.)

 

Letartóztatták az „üvegtáncoltató" gyilkos nyilast == Kossuth Népe. – 1:36 (1945. jún. 13.). – p. 5.

„Német József 19 éves kocsis került nemrégiben a politikai rendőrségre. Kihallgatása során cinikusan vallotta be, hogy egy általa a Dunaparton kivégzett zsidó télikabátját viselte, amelyből a vért barátnője mosta ki. Az ifjú gyilkos különben újító volt a kezére került szerencsétlen emberek kínzásában, mert az „üvegtáncoltatást“ találta ki, mely abból állott, hogy az áldozatoknak meztelen talppal apróra tört üvegszilánkokon kellett táncolni. Állítása szerint személyesen csak két embert lőtt agyon, de emiatt semmi bűntudatot sem érez. Azt hangoztatta, hogy fiatalkorára való tekintettel úgyis csak csekély büntetést fog kapni.

Egy másik nyilas gyilkost is letartóztatott a politikai rendőrség. Muzsik Ferenc kocsist, aki csak két gyilkosságot ismert be. de már eddig hat másik gyilkosságot is rábizonyítottak. Mindkettőjüket átadták a nép ügyészségnek.”

 

Lévai Jenő: Szürke könyv : Magyar zsidók megmentéséről. – Budapest : Officina, 1946.

127–128.: November 23-án B. 3-as szám alatt tünteti fel az eseménynapló a mentők első segélynyújtását olyan egyén részére (Winternitz Netti, 30 éves varrónő), akit a Margit-rakpart 6. alatt ismeretlen tettesek a vízbe dobtak. Ettől kezdve sűrűn ismétlődtek naponként az esetek, előzően meglőtt, azután vízbe dobottak mentéséről. https://drive.google.com/open?id=1rrRWu15W52X8LwCR8zmFbR8UlBpe6dB0

 

Lévai Jenő: Zsidósors Magyarországon. – Budapest : Magyar Téka, 1948.

357.: XVIII. Az első "dunás" gyilkosság – Deportálják a munkaszolgálatosokat.

(November 23-án.)    

137.: „[Hain Péter bűnügyének tárgyalásán az] egyik tanú [!] elmondotta, hogy amikor az alagsor és a pince megtelt előállítottakkal, éjszakának idején [!] megjelentek a nyilas pártszolgálatosok, akiknek Hain Péter és társaik kiadták a szerencsétleneket. Ezeket összekötözve, zárt sorokban kísérték a Dunapartra. Ott elvették alsó fehérneműjüket [!] is, azután sortűzzel végezték ki őket, majd a holttesteket a Dunába vetették.”

 

Péchy Blanka: Este a Dunánál. – Budapest : Magvető, 1977.

54.: Kérdésünkre, hogy Pesten a polgári lakosságnak is sok-e a halottja, azt feleli: „A nyilasok szörnyen pusztítják őket. Akinek az orra nem tetszik nekik, arra rámondják, hogy zsidó, és viszik a Dunához. Egy hadapród őrmester feleségét is odavitték, szerencsére nem lőtték le, csak a vízbe lökték. Azután a katonák kimentették.

55.: A Dunában asszonyok, férfiak, gyerekek hullái úszkálnak.

67.: Tegnap oly nagy volt a bombázás és aknázás, hogy az őrnagyék is lejöttek a pincébe. velük két rendőrtiszt [...] Az egyik [...] elbeszélte, hogy az egyik házban, ahol szálláson voltak, följelentette őket egy nő, hogy dorbézolnak. Elfogták őket a nyilasok, két és fél órán át feltartott kézzel állottak a fal mellett, közben kijelölték, hogy ki lövi őket agyon. Nyolc embert (asszonyt, férfit, gyereket) kivégeztek. Őket végül is

 

Katz József: Vérzivataros idők nyomában. – Jeruzsálem : Szerző, 1985. – 280 p. [39; 107; 111; 204; 242]

111.: „[Élettársa családjáról ír.] A szülőket az utolsó percben a magyar nyilasok a Dunába ölték, 1944. december 31-én, szilveszter este. Az elrabolt értékeket a gyilkosok egymás közt felosztották, majd elköszöntek egymástól: „Szebb jövőt!”

242.: Erdős Gábor: Hol van az Isten? [A 13 éves fiút édesanyjával együtt lőtték a Dunába 1944. december 31-én.]

 

Stark Tamás: Magyarország második világháborús embervesztesége. – Budapest : MTA Történettudományi Intézet, 1989.

42.: „A nyilas rémuralom és az ostrom áldozatainak számát nem lehet külön-külön és pontosan megállapítani. A Náci és Nyilas Rémtettek Kivizsgálására alakult Bizottsághoz 1945. április végéig – hiányos iratanyag szerint – összesen 1630, zsidónak számító budapesti lakos nyilasok általi… kivégzését jelentették be.” [Források Budapest múltjából, III. kötet. p. 569.] Lévai Jenő szerint „a Népbíróság már az első hónapok működése után 6200 bebizonyított nyilas-gyilkosság ügyével kellett, hogy foglalkozzon.” [Lévai Jenő: Zsidósors… p. 386.] „A gettó területén 2600 mártír van eltemetve.” [Lévai, p. 400]

46.: „[…] a nyilas terrortámadások és az ostrom következtében elhunyt 15 ezer személyt […]

 

Konrád György: Az újjászületés melankóliája. – Budapest : Pátria ny., 1991.

7.: [Bemutatkozás] „Budapesten érte meg a felszabadulást 1945 januárjában, ha az oroszok nem jönnek, a nyilasok belelövik a Dunába.”

270.: [Nézelődés] „Helyzetem 1945-ig eléggé vitatott volt, ha a régi rendszer még néhány hónappal tovább húzza, akkor most nem lakom itt Budán, akkor az én hullámat a Duna valameddig elvitte volna.”

 

Kelemen Iván: Adalék: keressük az igazságot. – Szeged : Délmagyarország Könyv- és Lapkiadó Kft., 1992.

58.: „A félrevezetett gyerekemberek néhány istentelen, szadista őrült befolyása alatt embereket „gitárral” a Duna-partra kísérgetnek.”

 

Stark Tamás: Zsidóság a vészkorszakban és a felszabadulás után 1939-1955. Budapest : MTA Történettudományi Intézet, 1995.

29.: „A háború utáni halálozási statisztikák 8 ezer többlethalálozást mutatnak ki az izraelita lakosság körében. 1944–45-ben ennyivel nőtt meg a korábbi évek halálozási átlaga. Figyelembe véve a nem regisztrált haláleseteket, a fenti számok alapján a nyilas vérengzések és az ostrom közvetlen vagy közvetett áldozatainak száma eléri a 15 ezret.”

 

Kornis Mihály: Naplórészlet == Magyar Narancs. – 8:42 (1996. okt. 17.). – p. 36.

„[…] egy öreg fotós pedig mesélni kezdi, hogy ezt a [Sándor] Gyurit kicsi gyerekként, ’44-ben a Duna-partra kísérték a nyilasok, és akkor ijedt meg, azért dadog, azért törleszkedik az Antall-huszárokhoz…” [http://kkbk.blog.hu/2009/06/23/kornis_mihaly_akta_kadar_bayer_1]

 

Heller Ágnes, Kőbányai János: Bicikliző majom. – 3. kiadás. – Budapest : Múlt és Jövő, 1999.

[1. kiadás: 1998. Részlet a könyvből: Kortárs. – 41:12 (1997. dec.)

A víz vonzása. – p. 36–47.

41–42.: „Friedenthal Jancsi zsidó gyerek volt, a nyilasházban dolgozott, de facto zsidó nyilas lett, hogy segítsen az embereken. Rettenetesen vagány fiú volt, ő jött legtöbbször figyelmeztetni. Nagyon sok embert mentett meg később a Duna-partról. Ehhez Földes Jancsi nem rendelkezett potenciával, mert ő nem tartozott a Szent István körút 2-es nyilasházhoz. Ő csak katonaruhába öltözött nyilasként járt, másfajta jelvény volt rajta, de ő is legtöbbször megkapta az információkat. Friedenthal Jancsi viszont a nyilasházból vagy a Duna-partról is képes volt embereket kihozni. Pénzért is. Nem ő kapta a pénzt, hanem lefizette vele a nyilasokat. Tud valami gazdag zsidót, akitől lehet pénzt szerezni, így közvetített. Friedenthal Jancsi szerepel Konrád György Kerti mulatság című regényében. Konrád nem ismerte személyesen a figurát és történetét, amit a regényébe szőtt, a legendáját másoktól hallotta. Azt írja: nem tudja a nevét. Felhívtam telefonon, és megmondtam: Friedenthal Jancsinak hívták, tessék megjegyezni a nevét. Jancsi ugyanis január 10-én elment otthonról, és soha többé nem jött vissza. Vagy bomba ölte meg, vagy a nyilasok rájöttek, hogy nem igazi nyilas. Sohasem lehet már megtudni, mi végzett vele. Az édesanyja, Friedenthal néni túlélte a háborút. […]A kis razziák után jöttek a nagyok. Ezek már arra szolgáltak, hogy bevigyenek a nagy gettóba, és kiürítsék a nemzetközi gettót, esetleg kivigyenek a Duna-partra, és agyonlőjenek, vagy berakjanak a transzportba, amely a téglagyáron keresztül Ausztriába gyalogol. A nagy razziákban már nem arról volt szó, kit erőszakolnak meg.”

44–46.: „Amikor az ostrom megkezdődött, jobban lehetett olvasni, akkor már nem vittek ki a Duna-partra, hogy agyonlőjenek. De azért egyszer, az ostrom előtt kivittek. Semmit sem mondtak. Először csak álltunk és álltunk a Szent István parkban. Majd odébb vittek, a Dunához. Hallottuk, hogy ropognak a fegyverek, tudtuk, hogy belelövik az embereket a vízbe. Odaértünk. Néztem a Dunát, és láttam, hogy zajlik. Jó úszó voltam, egy percig sem gondoltam arra, hogy meghalok. Előtte mindig tudtam, s utána is mindig tudtam, hogy meg fogok halni, de akkor nem. Egyre közelebb jött a puska hangja. Arra gondoltam, mikor ugrom. Néztem a vizet: „mikor fogsz ebbe beleugrani?” – meredten néztem: „hova ugorjak?” Nem törődtem az anyámmal. Akkor semmivel sem törődtem, csak azzal, hogy ugrani fogok. Ezt őszintén meg kell mondanom. Abban a pillanatban semmi sem volt a fejemben, csak a víz, és hogy a víz vonz. Anyám mögöttem állt a sorban, nem kellett volna végignéznem. Nem gondoltam semmire, csak az ugrásra. Később elemeztem végig, hogy az ember, szemben a halállal, nem gondol a halálra. Nincs halálfélelme. Csak akkor, amikor már túl van az életveszélyen. Ott van, nem gondol rá. Tehát: ugrom.

Nem kellett ugrani.

Lehet, hogy a Friedenthal Jancsi miatt, lehet, hogy a svéd követségtől jött valaki, mert svéd házból is hurcoltak el embereket. A svéd házakat komolyabban vették. Valaki értesítette Wallenberget, és kijöttek. Mindenesetre bennünket visszavittek. [Kortárs: Vagy a Jancsi fizette le őket. Ezt nem lehet tudni.] Ami ott, akkor történt, az az irracionalitás világába tartozik. Lehet, hogy megunták, lehet, hogy valakinek hirtelen baszni támadt kedve. Nem múlt el nyomtalanul az életemből. 28-29 éves koromban tört rám, hogy nem tudok végigmenni a Margit-hídon úgy, hogy ne vonzana a Duna, hogy ne érezném ellenállhatatlanul, hogy nekem bele kell ugranom. Nem mertem végigmenni a Margit hídon, fölszálltam a villamosra. Heteken-hónapokon keresztül kényszerítettem magam: „Átmész a Margit hídon! Odamész a korláthoz! Belenézel a Dunába! És nem fogsz beleugrani!” Addig-addig erőszakoltam magam, míg végigmentem a Margit hídon. Először a villamos felőli részen, hogy ne is lássam a Dunát. Fölkerestem egy Rapaport nevű kitűnő idegorvost. „Kedves uram, ez és ez van velem, de ne érdeklődjön a szexuális életem felől, mert én pontosan tudom, hogy ez miért és mitől van.” Öreg zsidó ember volt, megígérte, hogy nem érdeklődik a szexuális életem felől, mert az ember amúgy is maga húzza ki magát a slamasztikából. Így történt, mert addig-addig gyakoroltam, amíg végigmentem a hídon. Egy másik neurózisom éppen az előtte való évben szűnt meg. Valószínűleg a neurózisok váltották egymást. Egészen addig ugyanis nem tudtam belépni az Újlipótváros területére, ahol a gettó volt. Amikor a Szent István körút elejére értem, ahol be kellett volna fordulni a Tátra utca és a Hollán utca vidékére, nem voltam képes befordulni. Szédültem, hányingerem volt, rosszullét fogott el. Ott nyilasok vannak, és megölnek. 1956. október 25-én Varga Iván barátunkról megtudtuk, hogy ő is a Parlament előtt tüntetett, s azt is tudtuk, hogy ott lőttek. Hermann Pista azt mondja: „Úristen, föl kell rohanni az Ivánékhoz. Mi történhetett vele? Megsebesült?” Iván az Újlipótvárosban lakott. Fölrohantam hozzá a Sallai Imre utcába, mert akkor már így hívták. Akkor döbbentem rá: „Én bejöttem ide, és semmit nem éreztem.” És attól kezdve mindig be tudtam menni. Mindenki beteg lett akkor, nem lehetett megúszni betegség nélkül. Nekem szerencsém volt, elég idős és okos voltam: föl tudtam dolgozni. Pontosan tudtam, miért akarok a Dunába ugrani, miért nem tudok az Újlipótvárosba bemenni. Nem volt számomra kérdés, hogy miért. Nem tudat alatt volt.

Egy másik razzián megint kivittek. Azt parancsolták, hogy gyülekezzünk a ház előcsarnokában. Várunk, várunk, várunk, kis csomaggal gyülekezünk. Nem lehetett tudni: a gettóba visznek? A Duna-partra visznek? Első alkalommal kivittek a Duna-partra, a csomagokat le kellett tenni a Szent István parkban. A Duna-partra már csomag nélkül mentünk. Ekkor lőttek, ekkor akartam beugrani a Dunába. Cionista koromban találkoztam valakivel, aki be is ugrott. Lyukasnak hívtuk, mert utánalőttek, és több helyen meg is sebesült, de átúszta a folyót. Most már tudtuk, hova visznek, mi fog velünk történni, most biztosan agyonlőnek. Csönd volt, senki nem beszélt. Ilyen csöndet azóta sem hallottam. Az emberek, azt hiszem, imádkoztak, egy pisszenés sem volt. Én nem imádkoztam, bambán ültem, kiszállt belőlem minden, gondolattalanul, örökké ültem ott. Ez a feszültség egy formája. Leadtuk a csomagot ismét. Ezúttal nem vittek már ki a Duna-partra. Ott álltunk a Szent István parkban legalább három órán át. Vártunk-vártunk, rettenetesen hideg volt, és visszakísértek.

Soha többé nem vittek el a Dunáig. A második alkalommal nem vittek oda, a Szent István parkban álltunk, őrült tömegek álltak a dermedt csendben, leraktuk a holmit. Lehet, hogy volt, akit kivittek. Minket nem. Visszavittek. Harmadnap megint, ugyanabban az időben. Megint lent gyülekezni, megint a méla csend. Előbb-utóbb csak agyonlőnek. Mindennap megcsinálják ezt a cirkuszt. A harmadik alkalom nem volt olyan borzalmas, mint a második, mert a másodikat túléltük. Hosszú órákat ültünk az előcsarnokban, aztán azt mondták: „Menjenek vissza.” A cókmókunkat is visszavihettük. Jött a karácsonyeste, az oroszok bekerítették Budapestet.”

 

Salamon Konrád: Magyar történelem 1914–1990. – Budapest : Nemzeti Tankönyvkiadó, 1998.

154.: „November közepén (...) Szálasi kénytelen volt leállítani a deportálásokat, de folytatódtak a nyilas különítmények zaklatásai és gyilkosságai. Több száz embert lőttek agyon a nyilasházak pincéiben, vagy a hírhedt Duna-parti gyilkosságok során.”

 

Fiala Ferenc: Zavaros évek. – Budapest : Gede Testvérek, 2003. – 322 p.

32–33.: „Hol olvastunk egy sort is az ő sajtójukban akár a két Hollán-fivér haláláról, akiket először kegyetlenül megkínoztak, majd összekötözve a Dunába dobtak a Lánchíd pilléréről.”

179.: „Az ostrom utolsó napjaiban a Margit híd alatt elvezető szentendrei országúton mintegy 4000 főnyi német és magyar katonaegység próbálta magát átverekedni nyugat felé. Civilek, polgárok is együtt meneteltek a katonasággal. A kitörés azonban nem sikerült. A szovjet katonák bekerítették és 24 órán keresztül géppuskázták őket. A 4000 közül kevesen maradtak életben. Amikor már csak a halál csendje terült el a feltornyosodott holttestek körül, akkor a győzők kirángatták a légoltalmi pincékbe menekült lakosságot, férfiakat és asszonyokat egyaránt. Le kellett húzniuk a holttestekről nemcsak a ruhát és csizmát, hanem az utolsó fehérneműt is. Aki nem teljesítette a parancsot, annak sorsa hasonló lett az agyonlőtt katonákéhoz. És amikor ez is megtörtént, s amikor a Pálffy tér valami apokaliptikus embermészárszék képét mutatta, akkor a közeli Zárda utcai ferences kolostorból kihajtották a szerzeteseket és a lemeztelenített holttesteket a Dunába dobatták velük.”

247.: „Igaz, hogy a fővárosi ostrom idején – úgy, mint annak idején 1871-ben a németektől körülzárt Párizsban – elszabadultak az indulatok és a meglazult közállapotokat kihasználva súlyos atrocitások történtek a zsidósággal szemben, de ezek nem voltak általánosak és nem indokolják meg az 1945, azaz a felszabadulás utáni bosszúhadjáratot.”

 

Ungváry Krisztián: Budapest ostroma. – 7. kiadás utánnyomása. – Budapest : Corvina, 2016.

[1. kiadás: 1998.]

98.: Így élt és ölt a Vannay-zászlóalj == Kossuth Népe, 1945. június 14. [Vö.: Sándor Iván]

246–262.: Zsidóüldözések az ostrom alatt

247.: [Október 18-án] hajnalban az embereket a Duna-partra kísérték. A tömegkivégzést csak egy német tiszt megjelenése akadályozta meg, aki parancsot adott a nyilasoknak az elvonulásra és az üldözöttek hazaengedésére. Egyes források szerint a nyilas kormány sajtófőnöke, az ekkorra már pártjával meghasonlott Fiala Ferenc állt a gyilkosság lefújásának hátterében, amelyről a legfelsőbb nyilas vezetésnek hallgatólagos tudomása volt.”

248–252.: november 23.: az első regisztrált Dunába lövés

 

Romsics Ignác: Magyarország története a XX. században. – Budapest : Osiris, 1999.

265–266.: [nem ad konkrét adatot]

 

Goldstein Imre: Novemberi tavasz. – Budapest : Múlt és Jövő, 2000.

9–10.: „A dunai uszályok is csak színlelnek? Úgy tesznek, mintha építőanyagot szállítanának az ígéretes újjáépítéshez, valójában azonban a Fekete-tenger felé úszó hullákat leplezik el?”

98.: „A keresztelő másnapján kivitték a Dunához, és a folyóba lőtték őket.”

 

Karsai László: Holokauszt. – Budapest : Pannonica, 2001.

253.: „Több tízezer zsidó igyekezett elbújni, az elfogottakat vagy azokat, akiket ki akartak rabolni, ezrével kísérték a nyilasok a Duna-partra, ahol levetkőztették áldozataikat, majd a jeges vízbe lőtték őket.”

 

Heller Ágnes: A Sorstalanságról – húsz év után == Múlt és Jövő. – 11:4 (2002). – p. 4–13.

11.: [Idézet a regényből:] „>>jött<< a Duna-part”

 

Nyerges András: Rendes ország kétféle történelem. – Budapest : Noran, 2005.

39.: [Múlik-e, ami késik?] „Duna-partra terelt […] „galíciai jöttmentek”

 

Zentai ismét ártatlannak vallotta magát == Népszabadság. – 63:303 (2005. dec. 30.). – p. 10.

„Az ausztráliai ABC rádió szólaltatta meg a 83 éves Zentait, aki azt mondta, nem ismerte Balázs Pétert, azt a 18 éves zsidó fiatalembert, akinek a megölésében való részvételt a terhére róják. Zentai azt állította, hogy 1944. november 7-én hagyta el Budapestet egy 600 fős egység tagjaként, 53 családdal - közte nővérével, Julia Nicolettivel - egyetemben. (Nicoletti tanúvallomásában azt mondta, november elején távoztak a magyar fővárosból, de arra nem emlékszik, hogy pontosan melyik napon.) A zsidó fiút 1944. november 8-án ölték meg egy budapesti katonai lágerben, majd holttestét kövekkel terhelve a Dunába dobták.

Magyarország az idén márciusban adott ki nemzetközi elfogatóparancsot Zentai ellen, miután Balázs Péter bátyja eljuttatta a náciüldöző Simon Wiesenthal Központhoz az ügyről édesapjuk által összegyűjtött dokumentumokat, és azok alapján tavaly szeptemberben újabb nyomozás indult.”

 

Olasz Sándor: Sorskert : Sándor Iván művei. – Budapest : Balassi, 2006.

146.: Pannónia u. 36. védett ház: „Többször sorakoztatják őket, de Carl Lutz közbenjárására a ház lakói elkerülik a Duna-partra hurcolást. 1945. január 15-én szabadulnak.”

 

Orbán Ferenc: A zsidó kultúra nyomában a Kárpát-medencében. – Budapest : Makkabi, 2006.

79.: [Védett házak.] „A nyilasok sokukat mégis megölték, és a Dunába lőtték.”

 

Sándor Iván: Daniellával a vonaton : A Követés naplója. – Szeged : Tiszatáj Alapítvány, 2006.

93.: [Szálasi terepasztal előtt] „A sárgaszínűek […] a budapesti rakpartokon a Dunába lőtt, a gettóban legyilkolt zsidók”

98.: „Duna parti vérengzésekben”

106–107.: Vannay László „a Duna-parton az alakulat néhány tagja bizonyíthatóan negyvenhat embert végzett ki.” (Sándor Iván: Várható ismeretlen. – Szeged : Tiszatáj Alapítvány, 2009. – p. 23., 29., 35–36.) [Vö.: Ungváry Krisztián]

 

Ungár Richárd: Új mesék a Dob utcából : Humoros történetek. – Budapest : Makkabi, 2006.

103.: „És több mint három hónapon keresztül a nyilasok rémuralma pusztította végig az országot. Estére már nyilas suhancok lepték el az utcákat; razziák, nyilasházakba hurcolás, nyílt utcai verések, Dunába lövés.”

 

Faludy-Kovács Fanny: Faludy fehéren-feketén. – Pécs : Alexandra, 2007.

90.: „[…] orvos húgomat, mert zsidó származású volt, 1944-ben a nyilasok lőtték a Dunába.”

143.: „Harmincéves volt a húgom, amikor a Dunába lőtték a nyilasok. Akik agyonlőtték őt, miután megkínozták, irántuk érzek… nem gyűlöletet, inkább valami rettenetes megvetést. Mikor hazajöttem a háborúból, hallottam, hogy egy Margit körúti ház padlásán bújt el a nyilasok elől. Megtudtam, hogy egy házban lakó asszony jelentette fel.”

 

Sz. I. M.: Újra a koalíció felmondásáról beszélt Horn Gábor (2007. szept. 14.) == https://index.hu/belfold/szd54sz353/

Horn Gábor a Nap-keltében: „Az interjú végén egy újságíró feltette a kérdést Horn Gábornak, hogy korábban arra hivatkozott egy politikai műsorban, hogy az ő szüleit is levitték a Duna-partra, ezzel azt a benyomást keltette, mintha őket is megölték volna a második világháborús üldözések idején. Közben viszont kiderült, hogy Horn Gábor 1955-ben született.

Horn felháborodott már a kérdésen is. Szerinte az talán azért nem baj, ha szülei túlélték a "Duna-partot". Apját és annak bátyját ugyanis 15 éves korukban valóban leterelték a folyópartra, de őket nem tudták belelőni a Dunába, mert elszöktek a csoportból.”

 

Egy betartott ígéret == Új Élet. – 63:14 (2008. aug. 1.). – p. 1.

„Különleges adománya volt a sorsnak, hogy mind az öt Heisler gyerek túlélte a soát. Volt, aki lágerben, volt, aki bujkálva, volt, aki védett házban, volt, aki hadifogságban, s volt, aki a Dunába belelőtten, de megmenekülve.”

 

Konrád György: Harangjáték. – Budapest : Európa, 2009.

59.: [Hommage à Ambroise] „Ezeken a lépcsőkön kapaszkodott ki lakótársam, egy fiatalember, akit a Duna-parton a nyilasok az apjával összekötöztek, és belelőttek a Dunába, de ő csak könnyebben sebesült meg, és el tudta oldozni magát az apjától. Jégtáblákba kapaszkodva sodródott lejjebb, félt, hogy észreveszik és megint belelőnek, de itt az Erzsébet híd tövében kikecmergett. Belebotlott egy rendőrbe, aki leszedett egy halottról, akit az utcasarkon felkoncoltak, egy véres kabátot, hogy ne fagyjon meg, és hazakísérte. Duna parti sétámon méltányolom, hogy most nem lőnek bele a Dunába.”

451.: [Ne vigyék el apámat] „Volt rá példa, hogy a fegyveres közhatalom bűnbandává változott, hogy bűnöző alakok a fegyveres közhatalom képében tetszeleghettek, és géppisztollyal kísérhették az embert, hogy belelőjék a zajló Dunába.”

 

Papp Barbara: Történelmi kószálások Cini budapesti regényeiben == Budapesti Negyed. – 17:3 (2009. ősz). – p. 339–366.

350.: [Budapesti tavasz] „Miután a lányt a nyilasok a Dunába lőtték […]”

 

Rácz András: Torkig vagyok a holokauszttal! – Budapest : Időkapu, 2011.

124.: „A zsidóság tömeges meggyilkolásának legostobább és legpazarlóbb módja az, ha elszállítják őket valami távoli vidékre, ahelyett, hogy – sok tízezer más áldozathoz hasonlóan – helyben végeznének velük. Mint arról a Budapesten Dunába lőtt zsidók borzalmas sorsa […] világosan beszél […]”

 

A város arca : Konrád György beszélgetései. – Pécs : Művészetek és Irodalom Háza, 2011.

188.: „[Konrád: …] amikor például a nyilasok lekísértek a házból mindannyiunkat, és azon tanakodtak, hogy a Dunához vigyenek-e vagy sem… És akkor jött két pacák, akik elkezdtek ordítozni velük, és visszaparancsoltak bennünket a házba. Azt hiszem, tudom is, hogy ki volt az a két pacák. Az egyik Aczél György volt, a másik Major Tamás, valami különös egyenruhában.”

 

Ungváry Krisztián, Tabajdi Gábor:  Az SS, a Gestapo, a nyilasok Budapesten és a zsidóüldözés == Uők.: Budapest a diktatúrák árnyékában : Titkos helyszínek, szimbolikus terek és emlékhelyek a fővárosban. – Budapest : Jaffa, 2012. – p. 37–63. [59–61]

63.: Cipők a Duna-parton

 

Tóth Gy. László (szerk.): Háború a jobboldal ellen : politikailag korrekt gyűlöletbeszéd. – Budapest : Kiskapu, 2014.

201.: TGM: „Készséggel elhiszem, hogy Lányi új barátai között akad olyan, aki lelkesen és szakszerűen védi a Dunát. Így aztán lesz mibe belelőni Lányi Andrást, Kornis Mihályt, engem és a nyájas olvasót. ÉS, 1998. április 3.”

 

Vécsey Aurél [Horváth Zsolt]: A radikális jobboldal és a szélsőjobb története Magyarországon. – Budapest : Vagabund, 2014.

157.: [1944. október 15-én] Nyilas karhatalmi egységek munkaszolgálatosokat hajtottak a Lánchídra meg a Margit hídra, és onnan lőtték őket a Dunába.

168.: A nemzetközi gettóban gyakoriak voltak a razziák, a védett házakból elhurcoltakat sokszor csoportosan lőtték a Dunába. […] December folyamán rendszeresekké váltak a nyilas terrorakciók, a kínzások, gyilkosságok, Dunába lövések.

170.: A nyilasok november 23-ától kezdték meg éjszakánként a kifosztott zsidókat belelőni a Dunába.

172.: [Szükségkórházak betegei, sérültjei] Néhányukat belelőtték a Dunába […] A nyilasok razziáik során naponta ötven-hatvan embert fogtak el, akiknek legtöbbjét a Duna-parton kivégezték.

 

Szablya Ilona: Vasfüggöny kölnivel : Magyarország 1942–1956. – Budapest : Kairosz, 2016. – 678 p.

433.: német kapitány lövet a Dunába embereket „Ha zsidónak látszottak, az nekünk elég volt.”

 

Dési János: Maradjanak a Dunában? == Népszabadság. – 74:7 (2016. jan. 9.). – p. 10.

„[…] és arról nagyon sok visszaemlékezés, tanulmány beszámol, hogy a nyilasok sok ezer embert lőttek ott a Dunába. (Néhány csontdarabon, mint említettük, ott volt a lövésnyom.) […] A Margit híd Pest felé eső része 1944. november 4-én felrobbant. Német utászok a hídrobbantáshoz szükséges tölteteket szerelték fel éppen, miközben a hídon ment a forgalom. A robbanószerkezet véletlenül beindult, a leszakadó hídrészlettel együtt sokan a Dunába zuhantak. Szombat dél lévén nagy volt a forgalom: 100 és 600 közé teszik az áldozatok számát. Tudjuk, hogy egy munkaszolgálatosokat szállító teherautó is ott haladt éppen át, sok volt a gyalogos, és a hatos villamos két kocsija is a vízbe zuhant. Jó páran akadtak, akiknek megtetszett ez a verzió a lelet eredetéről. Talán kényelmesebb, ha nem a magyarok által kivégzett magyar állampolgárokról van szó. Ha a csontok a hídrobbantás áldozataitól származnak, akkor valóban egyáltalán nem biztos, hogy ők zsidók, és zsidó szokások szerint kellene eltemetni őket. (Más kérdés, hogy így is a háború ártatlan áldozatai, akiknek jár a végtisztesség.) Ennek ellenére egyre valószínűbbnek tűnt, hogy a Dunába lőtt emberekről lehet szó. Emellett szóltak a lövésnyomok, az, hogy a robbanáskor leszakadt lemez alá sodródtak be a maradványok, a helyszínnek a nemzetközi gettóhoz való közelsége is. […] A nyilas uralom napjaiban zsidókat lőttek a Dunába, felnőtteket és gyerekeket, férfiakat és nőket, családokat: az elkövetők minden valószínűség szerint magyar nyilasok és a velük együttműködők, így csendőrök is voltak.”

 

Adam Biro: Két zsidó utazik a vonaton. – 2. bővített kiadás. – Budapest : Vince, 2017.

34.: „Ez a Bíró nagyapám, akit még ismertem, ma a Duna fenekén – a legkevésbé sem ide illő szóval – nyugszik. A nyilasok juttatták oda fiával – nagybácsimmal – együtt negyvenöt januárjában. Istenem, mit is mondjak? Emberi lények cselekedték ezt. Egy gimnáziumi igazgatóval és egy művészettörténésszel, igen. Ezt tették korábban is, később is, Európában, Afrikában, Amerikában, mindenütt. Ismerjük érveiket, még a nevüket is. Köztünk vannak, itt is, ma is. Sosem halnak meg. Csak a következő órára várnak. Névről ismerem őket, püffedt képük beszennyezi a számukra előzékenyen fönntartott tévére, illetve a lapok első oldalára meredő tekintetünket.”

 

Nádas Péter: Világló részletek, 1. – Budapest : Jelenkor, 2017.

61.: válogatás nélkül belelövik

Snyder:Fekete föld. A holokauszt: múlt és fenyegető jövő. Bp., 2016.

299: A nyilasok naponta mintegy ötven zsidót lőttek a Dunába.

 

 

Földes Gyula: A Szabolcs utcától

 

https://hu.wikipedia.org/wiki/Szab%C3%B3_K%C3%A1roly_(m%C5%B1szer%C3%A9sz)

1945. januári svéd mentőakció a Duna-parton
1946. január 8-án a svéd követség Üllői úti épületéből a nyilasok 154 embert elhurcoltak a Duna-part irányába (Cipők a Duna-parton). Fegyveres rendőrök a svéd követség alkalmazottjának, Szabó Károlynak a vezetésével kiszabadították az üldözötteket. A Jakobovits család tanúvallomása 1947-ben: „A Duna-parton arccal a víz felé álltak amikor a felmentés megérkezett”.[9]

A 154 megmentett között volt Stöckler Lajos és nyolc tagú családja,[10] a Jakobovits család, Ernster Edit[11] és László, Forgács Gábor, Steiner Jakob valamint édesanyja és testvérei, Löw Éva és Klaber Anna. Steiner Jakob apját nem sikerült megmenteni, már 1944. december 25-én a nyilasok a Dunába lőtték. Steiner Jakob apja magyar tiszt és 4 évig hadifogoly volt az első világháborúban az orosz fronton.[12]

Később Stöckler Lajos 1945-1948 között a budapesti Izraelita Hitközség elnöke lett, 1953-ban pedig a Wallenberg kirakatper egyik vádlottja. Ernster László[13] kémikus később Svédországban a Nobel-bizottság és a Nobel Alapítvány Igazgató Tanácsának tagja lett, Steiner Jakob biológus a jeruzsálemi egyetemen tanított, Löw Éva és Klaber Anna orvosok Baselben.

Korányi Erwin 2006-ban megjelent életrajzi könyvében megemlékezik 1945. január 8. éjszakájáról amikor megmenekült a nyilasoktól, a Dunába lövéstől. „Váratlanul megjelent rendőrök fegyvert fogtak a nyilasokra. Az egyik magas rangú rendőr Szalai Pál volt, aki Wallenberggel együttműködött. A másik rendőrtiszt a bőrkabátos Szabó Károly.” „A megmenekült csoportban láttam Stoeckler Lajost is.”[14]

 

 

A történelem nem áll meg…

 

Karinthy Ferenc: Budapesti ősz. – Budapest : Szépirodalmi Könyvkiadó, 1982.

30.: [A Rádió ostroma után] Véres péppé darálták az embereket! Igen, és leeresztették a csatornán a Dunába!

 

Huncik Péter: Határeset. 2009.

63.: És akit már nem tudtak elvinni Auschwitzba, azt egyszerűen belelőtték a Dunába.

 

 

 

https://kuruc.info/r/2/194051/

„Isten bosszulja meg kiontott vérüket!” – Pintér segítséget ígért a "Dunába lőtt zsidók ezreinek" keresgéléséhez

 

https://pestitv.pestisracok.hu/2021/03/04/boldog-salkahazi-sarakethly-annamarciusban-ujra-kezdjuk/

Salkaházi Sáráról Tóth Eszter Zsófia.

 

https://hu.wikipedia.org/wiki/Richter_Gedeon

1942-ben megfosztották vezérigazgatói tisztségétől (a zsidótörvények miatt), majd a gyárból is kitiltották. 1942-től bizalmas munkatársai útján otthonából illegálisan irányította a céget. 1944 őszén a gyár tevékenysége szinte teljesen megbénult, még Svájcba távozhatott volna, de nem akarta elhagyni vállalatát. Feleségét és őt magát Raoul Wallenberg bújtatta több mint ezer más zsidóval együtt. Decemberben Richter Gedeont meggyilkolták a nyilasok: másokkal együtt a Dunába lőtték.

 

 

 

 

 

 

 

 

---