2000-

Friedmann Hillélné Rab Erzsébet: És nem verik félre a harangot. Dr. Friedmann Hillél dombóvári főrabbi családjának története. Budapest, 2006. (2. kiadás) Első kiadás: 1948.

14.: Drága Apámat és a két hugát elvitték a haláltáborokba. Auschwitztól Ravensbrückig megjártak minden poklot. A két nagynénémet Josef Mengele [...] is „kezelte”, úgyhogy egész életükben lelkileg és testileg sérültek maradtak.

Avey, Denis, Broomby, Rob: Szökés Auschwitzba. – Budapest : Alexandra, 2013.

Egy brit katona igaz története, aki önszántából beszökött a koncentrációs táborba.

Memelsdorff, Franz, Heller, Georg: Im KZ. Zwei jüdische Schicksale 1938/1945. – Frankfurt : Fischer, 2012.

66.: „Mi már tudjuk, hogy a gáz leülepszik a padlón, az embernek éppen ezért nem a magasba kell nyújtózkodnia, hanem le kell feküdnie – de honnan lenne hozzá erőnk? Az életösztönnek ellenállva: lélegezni, mélyen belélegezni? Lesz-e elég erőnk hozzá?

76–77.: „Az SS főbbjei konyakot ittak (jelentős mennyiség érkezett Drancyból) [...] A fő [alkohol]beszállítók egyébként a sofőrök voltak, a "civilek". Na igen, bizonyára a vasutasok is.”

102.: „1944. október 15-én Magyarországon nyilas puccs volt, amiről mi nem értesülhettünk, és a hatalom átvétele után a budapesti zsidókat már nem volt, aki megvédje.”

Ferdinandy György: Találkozások a Vörösmarty téren [Ünnepi Könyvhét, 2013.] == Forrás. – 45:11 (2013. nov.). – p. 26–37. [30]

Ezt a mosolygós szemű, velem egykorú férfit ma látom először. Orvos, valaha könyve jelent meg, én írtam róla először – mondja. A könyv – ez is eszembe jut – néhány idős, holokausztot túlélt orvos találkozása. Írója bízik benne, hogy egyszer el fognak tűnni a származási és vallási előítéletek, amelyek tönkretették nemzedéke életét. Vajon hogyan látja a világot most, kilencvenévesen? Nem árulja el. Szomorúan mosolyog, rövidke, féloldalas írást tesz elém. A holokauszt a túlélők életét is kettétörte. Ezt írja le, újra meg újra, állhatatosan, következetesen.

„Auschwitzban hagytuk el a vagonokat. Talán 14-16 órát töltöttünk ott, mialatt emberből átalakítottak heftlinggé, és olyan jelekkel láttak el, amelyek felismerhetővé tették ezt a változást. Mi is láttuk a kéményt és az épületeket. Azt hittük, hogy ott gyár van. De nem sejtettük, hogy milyen. Csak később, már a munkalágerben tudtuk meg, hogy amit láttunk, valóban gyár: halálgyár. Én akkor már nem tudtam semmit a szüleimről. Ők csak két vagy három hónappal később utaztak ide. Anyámat már a rámpáról a gyárba küldték. Apámat talán öt-hat héttel később. Ő már tudhatta, mit gyártanak ott. A helyet tusolónak nevezték, és a belépés előtt meztelenre vetkőztették őket, ahogy ez tisztálkodás előtt elvárható. Bementek a fürdőházba, látták a zuhanyrózsákat. Az ajtó becsukódott mögöttük. Légmentesen. A tusrózsákon át nem víz, hanem homokszerű szemcsék hullottak a fürdőzőkre. Valami furcsa, kesernyés illat kezdett terjengeni. Apám, az orvos tudta, hogy mi ez az illat, és azt is, hogy mit hoz magával. Az öntudat ebben az illatban csupán néhány másodpercig működött, aztán már csak valami homályba vesző álmok következtek. Miért ne hihetnénk azoknak, akik a klinikai halálból visszatérve ilyesmiről számoltak be? Ebben az állapotban apám talán még felismerhette már elveszettnek hitt három fiát: a tehetséges és sármos idősebbet, a kissé visszahúzódó, gátlásos középsőt és a lélekben, vágyaiban és külsejében rá leginkább hasonló legfiatalabbat. Talán kívánt volna nekik valamit, de már nem volt rá idő. Lehet, hogy az ő születésekor meghalt anyja, és talán elborult agyú apjának szomorú arca is felködlött előtte. A falu, az otthon, a sok gyerek, akit a világra segített? Aligha. Erre már nem maradt idő. Eljött a nagy fehérség, a semmi. Beleolvadt ebbe a nagy fehérségbe. A semmibe. A cyklon-b elvégezte dolgát.”

Hát csak így. Az ilyen találkozások teszik számomra emlékezetessé a könyvhetet. Az idén, két nagy eső között, néha kisütött a Vörösmarty téren a nap.

155.: Amikor a vonat átment Bulgárián, a bolgárok kenyeret és más ennivalót is dobtak a vagonokba, de a németek visszadobálták. […] Beszéd közben megragadott, és elrántott apámtól. Őt elvonszolták, és egy teherautóra dobták, mint egy kutyát.

159.: De aztán odavittek a gázkamra bezárt ajtajához, és amikor az ajtót kinyitották, ránk kiabáltak: „Gyertek ide, vigyétek ki a hullákat, és dobjátok őket a kemencékbe!”

160.: Az emeleten laktunk, a krematórium fölött. […] Volt négy nyílás, azon át dobták be az SS-katonák a gázt, hogy megöljék az embereket.

163.: Minden alkalommal hatan mentek le és léptek be, egyik a másik után. És miután levetkőztek, elindultak a gázkamrába, és mások léptek be a vetkőzőbe. [...] Az egész dolog, hogy kétezer embert a gázkamrába küldjenek, úgy egy órán át tartott, nem tovább.

165.: Meg kellett nyugtatnunk az embereket, biztatni őket, hogy gyorsan vetkőzzenek, és aztán a kamu zuhanyokhoz kellett vezetnünk őket.

166.: a vetkőző leírása (50-80 méter hosszú); padok, kampók a ruháknak (100-150 db)

173.: Lassan kinyitottuk a rések fedelét, hogy a gáz elszivárogjon. Utána a gázkamra ajtaját is kitártuk. Elég messze voltunk ahhoz, hogy a gáz ne ártson nekünk.

175–176.: Ruhánk, cipőnk mindig volt. Persze csak mi, sonderkommandósok voltunk ilyen jól ellátva. A többi fogoly az ilyesmiről csak álmodozhatott. A blokkunkban is különlegesek voltak a viszonyok. A krematóriumban, a szállásunk emeletén meg a tábori blokkjainkban fürdőkádunk volt. A blokkban latrináink voltak. […] Mit viseltek? Közönséges civil ruhát. […] Elöl-hátul vörös kereszt volt, meg a fogolyszámunk. […] Ha főzni kellett, megcsináltuk, és evés után feküdtünk le.

Névsorolvasás közben hangosan be kellett mondani a fogolyszámunkat. Németül.

177.: És ők [németek] nem is szóltak magukhoz? Csak amikor a számunkat kiáltották, a reggeli névsorolvasásnál. Mindig azt feleltük, hogy „Ja”.

180.: Volt a gázkamrában négy behálózott oszlop is, abba a hálóba szórták a [zöld] gázlabdacsokat.

183.: Körülbelül fél óra múlva kinyitották az ajtót. […] A kamra padlóján olyasmit láttunk, ami kis kavicsokra emlékeztetett, olyan kis zöld kockákat – a gázlabdacsok maradékát. És rengeteg holttestet, egy méter magasan felpúpozva. [Húszan vitték őket a lifthez.]

185.: Az emberek tudták, hogy közeledik a vég, és megpróbáltak minél magasabbra kapaszkodni, hogy megmeneküljenek a gáztól.

188.: A tűznek akkora volt az ereje, hogy pillanatok alatt elhamvasztotta a holttesteket, és helyet engedett az újabbaknak. [Huszonnégy órán át.]

190.: Fogtuk a fülüket, az SS-ek pedig golyót eresztettek a tarkójukba. Hangtompítós kézifegyvert használtak. […] Tudtuk, hogy az érkezésem előtti hónapokban a németek egy csomó sonderkommandóst legyilkoltak. – Összesen mennyi ideig dolgozott a Sonderkommandóban?

1944 májusától 1945 januárjáig. […] Novemberben hozzáláttak a krematóriumok leszereléséhez és lerombolásához.

191–193.: Lebontottuk az épületeket, és egyesével cipeltük el a köveket. […] Egy este, amikor a birkenaui tábor evakuálása elkezdődött, a németek összegyűjtötték az udvaron a foglyokat, és azt tudakolták, melyikünk tartozott a Sonderkommandóhoz. Meg akartak ölni minket, de mi elvegyültünk a többi fogoly közé.

Egy napon híre ment, hogy a németek a tábor összes lakóját egybe akarják terelni, aztán felviszik őket a hegyre, és rájuk robbantják. A szóbeszéd szerint a tervet egy magas pozícióban levő nő akadályozta meg. Aztán, május 6-án megjöttek az amerikaiak.

197.: Minek köszönheti, hogy túlélte? Annak, hogy élni akartam. Hogy mindent elmondhassak a jövő nemzedékeknek, és kiderüljön az igazság. […]

A világ nagyot hanyatlott a második világháború óta. […] Nehéz elhinni, hogy három testvért […] Auscwitzba vittek, és mindhárman életben maradtak. Csak a családom idősebb tagjait ölték meg. Csak a szüleimet. Ha azok a foglyok, akik aznap a vonat körül dolgoztak, nem rántanak el még a szelekció előtt, amikor idős apámat akartam támogatni, engem is kiirtottak volna.

210.: Távolabbról lángokat láttunk… még […] csak a gödröket használták.” Moll oberscharfürer [Greif jegyzete: SS-tiszt]

211.: Akkor még nem tudtuk, hogy ezek a Sonderkommando előző tagjai voltak. Csak később mondták el, hogy idehozták és megölték őket. Mi léptünk a helyükbe. […A]z előző csoportból senki sem maradt élve.

215.: kunyhó – Moll benyitott, testek hulltak ki az ajtón. Gázszagot éreztünk. […] amikor kinyílt az ajtó, mind kiestek, és felgyűltek az ajtó előtt.

217.:Zsúpfedeles kis ház volt. Az ablakait kövekkel torlaszolták el. […] Volt egy kis ablak az oldalfalon [ott juttatták be a gázt].

219.: gázálarcot kaptunk „Moll [az élő babát] a gödör széléig vitte, a földre tette, a nyakára lépett, és bedobta a tűzbe.

220.: négy hatalmas gödör „Az alján fákat raktak le olyan keresztmintában, hogy lent járjon a levegő.”

228.: minifölkelés ; „Rendes civil ruhát viseltünk, nem csíkos rabruhát. A nadrágon vörös csík volt, és a kabát hátán vörös kereszt. A fejünkön kék sapka volt. Mindenki, aki a Sonderkommando tagja volt, ugyanezt az öltözéket viselte. Akik a táboron kívül dolgoztak, csíkosban jártak.

235.: 200 sonderes megölése [557. oldalon jegyzet] ; beteg lett ; Azt mondtam, csak akkor

236.: maradok, ha az öcsém is maradhat. Így aztán Slomo is a blokkban maradt, és így maradtunk életben. ; 1943 tavaszára készült el a négy új krematórium ; új kunyhók ; magyar transzportok idején „a folyamat sokkal rövidebb volt, mint korábban.”

237.: A bécsi perben [1972. január] a vád tanúja voltam az építkezés mérnökei [Walter Dejaco, FritzErtl] ellen. A védelem azzal érvelt, hogy a krematóriumokat nem a mérnökök tervezték. Nem tudták, hogy még léteznek sonderkommandós túlélők, akik tanúskodhatnak ellenük.

239.: Nem voltak ablakai, csak redőnnyel elzárt kis nyílásai, ahol bedobták a gázt. ; [Épület csinosítása.] Senki nem gondolta volna, hogy krematóriumról van szó.

247.: falba vágott réseken át ; oldalról ; A nyílás magasan volt ; Abraham egyszer látta, ahogy a gázt bedobják ; gáztartály – speciális szerszámmal kinyitják ; A gázt a tartályból a gázkamrába dobták ;

250.: Az égetés 15–20 percig tartott. ; bontási transzportba kerülnek a városba

251.: Belépni szigorúan tilos volt, még azoknak a németeknek is, akiknek nem volt hivatalos engedélyük.

260.: magyar zsidók 300 ezer [Jegyzetben: 450 ezer] ; cseh zsidók a sonderesektől kapott információt a németekhez fordulva próbálták ellenőrizni: [261.:] „Azt mondták nekünk, hogy meg fognak ölni minket. Van igazság ebben a szóbeszédben?” A németek tagadni próbáltak.

261.: Gradowski listát vezetett az elgázosítottakról ; Közvetlenül a tábor felszabadulása után kiástam a listákat, és átadtam őket a [262.:] szovjetvizsgálóbizottságnak. A listák héberül íródtak, és a bizottság dr. Gordon korábbi fogolyra bízta a fordítást, majd az egész anyagot magával vitte a Szovjetunióba. ; előző sonderesek

264.: Mindig reménykedtünk, hogy életben maradunk, hogy elmondhassuk, mi történt velünk.

283.: Kezdetben egy léleknek sem. Nem akartuk elmondani, és kész. […] Képzelje csak el: ha egyikünk se maradt volna élve, a világ nem tudná, hogyan gyilkoltak meg Birkenauban másfél millió zsidót.

284.: A Yad Vashem dokumentációs osztálya a hatvanas években fordult hozzánk először, és felkért, dokumentáljuk a velünk történteket.

294.: Miután a szelekción beválogattak a Sonderkommandóba, és megérkeztünk a táborba, megszűnt minden kapcsolatunk a tábor többi lakójával.

295.: gázkamra – Egymáson heverő holttesteket. Volt ott mintegy kétezer-ötszáz.

296.: Mindennap 24000 magyar zsidót kellett elhamvasztani. ; hamvasztás: 30 perc

297.: gödrök – Óránként mintegy ezer holttestet hamvasztottak el; a zsírjuknak volt köszönhető, hogy a tűz nem aludt ki.

298.: Menachem öngyilkossága ; a németek kivizsgálják: „Nagy bajba kerültem volna, ha megmondom, hogy öngyilkosság történt.”

300.: A szelekciónak egyébként nem voltak mércéi. […] 1944 májusában és júniusában valamennyi krematórium nonstop üzemelt. 1944 júliusában valamennyit enyhült a helyzet, augusztusban pedig jóformán nem is érkeztek további transzportok. […] A halálraítélteket abba a krematóriumba irányították, amelyik éppen fogadóképes volt. […] Mindegyikben volt egy Oberfeldwebel (törzsőrmester), aki reggelenként jelentette, van-e hely az ő krematóriumában, vagy nincs.

301.: Rá kellett vennünk őket, hogy vetkőzzenek, de az igazat nem mondhattuk meg nekik. […] 1944. október 31-én, amikor az utolsó négyszáz „muzulmánt” kísérték a halálba, köztük volt két unokafivérem is, aki a birkenaui D munkatáborban dolgozott. Leültünk a vetkőzőben, és két órán át beszélgettünk.

302.: A gázkamrához vezettem őket, és megmutattam, hol töltik be a gázt. „Ha ide ültök, egy másodpercig se szenvedtek majd.” […] Mire mind a 390 holttestet elhamvasztottuk, ki-ki közülünk hamuvá változtatott néhány rokont és ismerőst. Az egyes áldozatok maradványait elkülönítettük, és pléhdobozokban eltemettük; továbbá feljegyeztük a halottak nevét, valamint születésük és meggyilkolásuk dátumát. Még kaddist is mondtunk fölöttük. […] Hallottam, hogy amikor bejöttek az oroszok, megtalálták a dobozokat.

305.: [A vetkőzőben:] Az asszony lehúzott az ujjáról egy platinagyűrűt, és nekem adta.

306.: Naplót vezettem. (500 oldal – elveszett) ; 1945. január 18-ig vezettem, amikor felszabadultam. […] Hogyan vihetnék el ötszáz oldalt Birkenauból Mauthausenbe. […] Otthagytam, még csak el sem ástam.

307.: gázkamra ; húsz lépcsőfok lefele ; német, orosz, jiddis felirat: „Zuhanyozó” ; kétezren fértek be ; a férfiak nem látták a nőket vetkőzés közben ; vastag fa ajtó, amely kívülről hermetikusan záródott

308.: négy nyílás ; „Mikor elhangzott a „Bedobni!” parancs, az egyik német felment, és bedobta a Zyklon–B-gázt az egyik nyíláson. A gázkamra mennyezetén zuhanyrózsák voltak [… Egy orvos] közölte, hogy már ki lehet nyitni az ajtót, mert a műveletnek vége. Ekkor felment egy német őr, és kinyitotta a mennyezeti szellőzőnyílásokat, majd tíz perccel később az ajtót is kitárták. Fél óra múlva el lehetett kezdeni a munkát; de fél órán át senki sem mehetett a gázkamra közelébe.”

309.: „A szemközti átjáróban volt egy lift, amelybe tíz holttest fért. A lift gombnyomásra felment a kemencékhez. […] Hogyan fűtötték a kemencéket? Az épület mögött állt egy rakás deszka; ezekkel gyújtottunk tüzet. Utána az emberi zsír táplálta a lángokat. Mennyi idő alatt égtek el a tetemek?

Fél óra kellett hozzá. Ezalatt a kemencék minden nyílásában négy holttest égett el. A hamvasztási folyamat a következőképpen működött: volt öt kemence, mindegyik háromajtós – kettő elöl, egy hátul. Öt kemence szorozva három ajtóval, szorozva mindegyikben négy holttesttel – így a II. (III.) krematóriumban huszonnégy [310.:] órás munkaidővel számolva fél óránként hatvan… óránként 120… naponta 2880 hullát lehet elhamvasztani. Most már kiszámíthatja, mekkora kapacitása volt Auschwitz-Birkenau mind a négy krematóriumának. Az első negyedórában ide-oda rohangáltunk a vasvillával, és megfordítottuk a testeket, hogy közelről érje őket a láng. Pontosan negyedórával azután, hogy bedobtuk, a test teljesen elégett, mi pedig betoltuk a következő négyet. A maximális teljesítőképesség négy felnőtt vagy hat-nyolc gyerek volt. […] A füst mintegy tizenhét méter magas oszlopban szállt fel.”

311.: Vettünk két-három nőt, és közéjük raktunk egy férfit, mert a nők testében több a zsír. ; aranyfogak ; két cseh fogász

312.: Egész idő alatt ugyanazokkal a sonderkommandósokkal volt együtt? Az utolsó napig együtt maradtunk, amíg el nem hagytuk Auschwitzot. Utána mind a magunk útjait jártuk, és soha többé nem láttuk egymást viszont. […] Messze voltunk a tábortól, teljesen elkülönítve, és a többi táborlakóval nem volt semmiféle kapcsolatunk.

313.: feketepiac ; Mi és a németek élénk csereforgalmat bonyolítottunk le, ahogy az egy közönséges vásáron szokás. […] Bármit elvehettünk, amit az áldozatoknál találtunk. Volt kenyerünk, süteményünk, kolbászunk, amit csak akartunk. Mindenből [314.:] jutott is, maradt is, és a német őrök velünk lakomáztak. […] Meleg holmink volt, a legjobb minőség. Bélelt nadrág, bélelt zubbony, meleg alsónemű, dzsekik, sapkák, kabátok. Később, amikor Auschwitzból Mauthausenba vittek, nagy hasznunkra voltak ezek a ruhadarabok. Sokan meghaltak útközben, de mi épek-egészségesek maradtunk.

315.: Igaz, a krematóriumban mindennap zuhanyozhattunk, de a Szaunába menni különlegességnek számított. ; október 7.: felkelés

316.: A feleségem a női táborban volt, és kétszer meglátogattam. Kéthetenként megengedték, hogy találkozzunk. Csak kétszer láttam, és aztán, októberben elvitték a táborból Bergen-Belsenbe. ; 316–317.: a feleségével való találkozás

Czingel Szilvia: A sonderkommandós Nyiszli Miklós mentette meg az életemet == Kibic Magazin. – (2016. febr. 29.)

„Váradi Éva idén lesz 91 éves. Találkozását Nyiszli Miklóssal nagyon fontosnak tartotta elmesélni. Számára az elmesélt holokauszt történet trauma feldolgozásként is felfogható[...]”

„Augusztus 12-én kivittek bennünket egy óriási nagy térre, ahol le kellett vetkőznünk anyaszült meztelenre, és körbe-körbe kellett sétálnunk tarkóra tett kezekkel. Nagyon sokan voltunk és elkezdődött megint a rostálás: ez ide, az oda, ez ide, az oda. Hogy hány óra lehetett, nem tudom, csak este volt, azt tudom. Betereltek bennünket meztelenül egy terembe, ami úgy nézett ki, mint egy egyetemi előadó, lépcsőzetes padsorokkal. A teremben neon fénycső világított körben, és a plafonon, a lámpa helyén középen egy kocka alakú díszszerűség volt. Hogy minek voltunk ott, nem tudtuk. Bámészkodtunk erre, bámészkodtunk arra. Én a padsor legszélén ültem, édesanyám mellettem, és egymás mellett sorban a többiek. Elbóbiskoltam, és ahogy bóbiskoltam, véletlenül megemeltem a pad karfáját. Nagy sikítozás lett erre, és azt a karfát gyorsan vissza kellett nyomni a helyére, mert a padsorok elkezdtek hátra fordulni, és láttuk, hogy alattunk alul lent van valami. Egyszer csak jöttek a németek, nagy ordítozás, ein thausend, loss, ezer ember azonnal! Hát, mint az őrültek tolakodtunk előre, az ajtóba, de engem már visszalöktek, mert én voltam az ezeregyedik.

Valahogy szerencsém volt, mert egy magas német katona állt az ajtóban puskával, a lába szétterpesztve, és én a lába között gyorsan kimásztam az anyám után. A teremből hatalmas sikoltozást hallottunk, s mikor véletlenül visszanéztem, láttam, hogy az a bizonyos kocka elmozdul a plafonon, valamit bedobnak, és az ajtó rögtön be is csukódott. Minket gumibottal, ostorral hajtottak, mint az őrültek. Ahol értek, ütöttek. Behajtottak egy helyiségbe, csíkos ruhát nyomtak a kezünkbe, és be egyenesen egy vagonba. De az egész úgy volt megszervezve, hogy egy lépést se kellett az udvaron mennünk, egyből a vagonba zúdítottak bennünket. Szerencsére mi anyámmal egy olyan vagonba kerültünk, ahol nem SS-tiszt volt az őr, hanem egy Wehrmacht tiszt. S ő mondta, hogy imádkozzunk, mert a gázkamrából jöttünk ki. Elmondta, hogy ciánkáli gázt dobtak be a terembe, ami elkábította a bent ülőket, aztán a padokat a karfánál megfordították, és egyenesen belecsúsztak az emberek a krematóriumba.”

68.: A füstre mutat, amely az egyik távoli kéményből kanyarog az ég felé. – Ott ég az anyád

77.: Miközben a munkába meneteltünk – egy Kanada nevű raktárépületbe, ahol az utasítás szerint az újonnan érkezett foglyok személyes holmijait kellett szétválogatnunk; meg a barakkokba, ahol takarítanunk kellett látástól vakulásig; vagy a krematóriumokhoz, ahol a legpechesebbeknek az elégetésre váró holttestek aranyfogait, haját és bőrét kellett begyűjteniük...

80.: egy lány a karácsonyi felszabadulásban bízva éli túl a mindennapos szelekciót. "Aztán elérkezett a karácsony, de a felszabadítóink nem érkeztek meg. És ő másnap meghalt. ...Auschwitzban mindennap elküldtek minket zuhanyozni, és minden újabb zuhanyozásunk bizonytalansággal volt terhes. Soha nem tudhattuk, legközelebb víz vagy gáz áramlik elő a zuhanyfejekből."

81.: Mengele szexuális közeledését egy telefon megcsörrenése állítja meg

Gradowski, Zalmen: Auschwitz-tekercs : A pokol szívében [ford.: Hunyadi Zsombor] (Auschwitz evangéliumai; 3.). – Budapest : Múlt és Jövő, 2017. – 164 p.

Hunyadi Zsombor előszavából: 10.: Gradowski sajátos irodalmi stílust választott, amely többször metaforikusan írja le és írja körül az átélt eseményeket. 11.: Zalmen Gradowski Auschwitz különböző helyein az elégetett testek hamvai között több iratot rejtett el különféle tárolóedényekben. 13.: a kézirat megtalálása: Chaim Wolnerman. „Wolnerman a kéziratot Németországon keresztül 1947-ben magával vitte Palesztinába, azonban a Gradowski írásait tartalmazó bőröndnek, valamint Wolnerman háború után szerzett minden értéktárgyának az utazás során nyoma veszett. Wolnerman az eredeti szöveg másolt példányain kívül csupán három, 15 x 9 centiméteres oldalt tudott megőrizni, melyek fia birtokában vannak.”

87.: értesülések Keskowskinétől családtagokról „Otwockban volt egy nővérem, Fejgele és egy sógornőm, Ziszl, akiket a varsói transzporttal Treblinkába vittek, feltehetően elgázosították őket.”

133.: „Az egész procedúra mintegy húsz percig tart – egy test, egy világ hamuvá vált.”

Holländer Margit: Lágerutazás : Holländer Margit feljegyzései a vészkorszakról és az újrakezdésről (1945–1946). – Budapest : Jaffa, 2017. – 203 p.

55...190.: A történetírás mai állása szerint Auschwitz-Birkenauba összesen 1,1 millió embert (jórészt zsidókat) deportáltak, köztük 437 ezer főt Magyarországtól.

127.: többen jöttek vissza – Újpest: 18 ezer, vissza 300; Doboz 7 család, most csak Hollnder Margit

62.: Nem csoda, hogy a napló érthetetlen az olvasó számára. Meg lehet-e érteni más emlékeit, egy idegen életet?

Sipos Imre [Emberi Erőforrások Minisztériuma köznevelésért felelős helyettes államtitkár]: Levél Kőbányai János részére == Múlt és Jövő. – 28:1 (2017). – p. 4–5.

Olvashatóvá tették az auschwitzi Sonderkommando egy tagjának feljegyzéseit == Magyar Nemzet. – ?:? (2017. dec. 1.). – p. ?.

Olvashatóvá tették a náci haláltáborok zsidó foglyaiból álló Sonderkommmando egyik tagjának Auschwitzban elásott kéziratát digitális képalkotó eljárással – adta hírül a BBC News. Marcel Nadjari, Auschwitz egyik zsidó származású görög foglya feljegyzéseiben beszámolt arról, hogyan hajtottak több ezer zsidót gázkamrába naponta a láger őrei, „akár egy szardíniakonzerv” – jegyzi meg Nadjari. Az 1944-ben 26 éves férfi rabtársaitól tudta meg, hogy szüleit és kishúgát egy évvel korábban a nácik a megszállt Lengyelország déli részén épült auschwitz-birkenaui koncentrációs táborban meggyilkolták – írja az MTI.

1944 novemberében 13 oldalas kéziratát egy termoszba helyezte, amelyet műanyag fedővel zárt le. A termoszt egy bőrtasakban ásta el a láger 3. számú krematóriuma mellett. „A krematórium egy széles kéményű, nagy épület, benne 15 hamvasztókemence. A kert alatt két hatalmas pince épült, az egyikben vetkőznek le a foglyok, a másik a gázkamra. Ide pucéran lépnek be az emberek, és amikor nagyjából háromezren vannak bent, rájuk zárják az ajtót és elgázosítják őket. Hat-hét perc szenvedés után megfulladnak” – olvasható a kéziratban.

Leírta azt is, hogyan helyeztek el a nácik csöveket a gázkamrában, hogy az zuhanyzónak nézzen ki. „A gáztartályokat mindig a német vöröskereszt kocsijával hozták, az SS két embere kísérte őket. A kamra nyílásain át a gázt a pincébe engedték, fél órával később kezdődött a mi munkánk. Az ártatlan nők és gyerekek holttestét a liftbe vonszoltuk, ami a kemencékig szállította őket” – írta Nadjari. Feljegyezte, hogy egy felnőtt áldozat hamvai nagyjából 640 gramm súlyúak voltak. Írásából kiderül, arra számított, a táborban hal meg, üzenetét, amely a biztos halált jelentette volna, ha az SS rábukkan, a külvilágnak szánta.

Harminchat évvel később egy lengyel fiú ásás közben véletlenül akadt rá a termoszra mintegy 40 centiméter mélyen a föld alatt. Nadjari csodával határos módon túlélte Auschwitzot és Mauthausent is, ahová átszállították, amikor a Harmadik Birodalom összeomlott. A háború után megnősült, 1951-ben New Yorkba költözött. Előbb egy kisfiuk, majd egy kislányuk is született, őt a férfi húga után Nellinek nevezték el. Nadjari a háború előtt Thesszalonikiben kereskedő volt, Amerikában szabó lett. 1971-ben, 53 évesen halt meg, kilenc évvel azelőtt, hogy kéziratát felfedezték volna.

A nyirkos földben erősen károsodott papírokon a szövegnek csak tíz százaléka volt olvasható. Pavel Poljan orosz történész elhatározta, hogy a modern technológia segítségével helyreállítja az írást. „Az ilyen ritka, közvetlen bizonyítékok kulcsfontosságúak a holokauszt dokumentálása szempontjából” – vélte Poljan. Idén novemberben a müncheni Modern Történeti Intézet közzétette Poljan kutatásának eredményeit. A tudós a Sonderkommandóról szóló orosz nyelvű könyve második kiadásán dolgozik, ebben benne lesznek Nadjari feljegyzései is. Poljan az Auschwitzi Múzeum archívumából kapta meg Nadjari kéziratának szkennelt képeit. Amikor egy orosz rádióban beszélt arról, hogy milyen rossz állapotban vannak a feljegyzések, egy fiatal orosz informatikus, Alekszander Nyikityajev felajánlotta a segítségét.

Az informatikus egy éven át kísérletezett egy digitális képalkotó programmal, vörös, zöld és kék szűrőket használva, hogy az olvashatatlanná vált szöveget restaurálja. A rendőrség és a titkosszolgálatok által használt, úgynevezett multispektrális elemzés tette az eljárást igazán hatékonnyá. Poljan egy Németországban élő görög–brit tudóst, Ioannis Karrast kért meg a szöveg görögről angolra fordítására. Az orosz történész a BBC-nek elmondta, megdöbbentette, hogy Nadjari milyen pontosan becsülte meg Auschwitz áldozatainak számát: 1,4 milliót írt. A történészek szerint több mint 1,1 millió zsidó halt meg az óriási lágerben, rajtuk kívül ott öltek meg mintegy 300 ezer lengyel és szovjet hadifoglyot. Körülbelül 110-en élték túl a Sonderkommandót, többségük lengyel zsidó volt, akik leginkább ki akarták törölni a borzalmak emlékét, így kevesen írtak a történtekről.

Morris, Heather: Az auschwitzi tetováló : Lale Sokolov igaz története alapján. – Budapest : Animus, 2018.

25.: Az őrök egyszerre felpöckölték cigarettájukat az ég felé, előrántották a fegyverüket, és tüzeltek. A budin ücsörgő három ember az árokba zuhant.

36.: A teherautó egy különös autóbusz mellé állt be. A buszt bunkerfélévé alakították át, az ablakkeretekre fémlemezeket szegeztek. Lale nézte, ahogy több tucat meztelen férfit terelnek le a teherautóról, és a busz felé hajtják őket. Volt, aki bement önszántából. Aki ellenállt, puskatussal ütötték. A félájult tiltakozókat fogolytársaik vonszolták a végzetük felé.

A busz annyira tele volt, hogy az utolsók lábujjhegyen álltak a lépcsőn, meztelen fenekük kilógott az ajtón túlra. Az őrök teljes testsúlyukkal a testeknek veselkedtek. És az ajtók becsapódtak. Egy őr körbejárta a járművet, végigkopogtatta a fémlapokat, ellenőrizte, minden biztosan le van-e zárva. Egy másik, fürge őr bádogdobozzal a kezében felmászott a tetőre. Lale moccanni sem bírt, csak nézte, ahogy az őr felemeli egy kis nyílás fedelét a busz tetején és beleönti a bádogdoboz tartalmát. Aztán lecsapta a fedelet, és ráhúzta a reteszeket. Miközben az őr sietve lemászott, a busz vadul rázkódott, fojtott sikolyok hallatszottak.

37.: Lale térdre hullott, hányt. Ott maradt, a porban öklendezve, amíg a sikolyok elhaltak.

Amikor a busz elcsendesedett, kinyitották az ajtókat. Halott férfiak zuhantak ki kőhalomként.

Az épület másik sarka felől egy fogolycsoportot hajtanak oda. A teherautó a buszhoz tolat, a rabok felhányják rá a holttesteket, a teher alatt tántorognak, kétségbeesésüket igyekeznek elrejteni. Lale valami elmondhatatlannak lett tanúja. A pokol tornácán talpra kecmergett, érzelmek tornádója dúlt benne.

82.: Viktor, Juri (étel, csokoládé, harisnya, gyógyszer) --- Lale --- Kanada (pénz, gyémánt)

107.: Lale három foglyot látott, hátukat egymásnak vetve ültek, láthatóan a végsőkig elcsigázva. Felnéztek Laléra és Baretzkire, de meg sem próbáltak elhúzódni. Baretzki nem lassított, csak előkapta a fegyverét, és leadott néhány sorozatot.

156.: Minden rendben, a gáz már eloszlott. A kemencébe kell küldenünk őket, de addig nem lehet, amíg meg nem állapítod a helyes számot. (...) Az SS szélesre tárta az ajtót, és beléptek egy barlangszerű terembe. Holttestek, meztelen holttestek százai töltötték meg. Egymáson hevertek halomban, végtagjaik kicsavarodtak.

158.: (Baretzki:) Tudod mit, Tätowierer? Lefogadom, hogy te vagy az egyetlen zsidó, aki valaha besétált egy kemencébe, és aztán ki is jött.

234.: Éjjel SS-tisztek jelentek meg a női tábor minden barakkjában, és élénkpiros csíkot festettek az összes lány kabátjának hátuljára.

245.: Helene Hannemann életének és öt gyermekének története teljes mértékben valósághű.

Fischer, Viola Stern, Tóth, Veronika H.: A Mengele-lány : A négy koncentrációs tábort túlélő szlovákiai magyar nő igaz története. – Budapest : Animus, 2019.

107.: budapesti titkosrendőrök halálra kínozzák Kohn Bélát Azt beszélték a városban, hogy eltörték kezét-lábát, kiszúrták a szemét, hosszában kettévágták a nyelvét (járta Magyarországon olyan szólás, hogy „sziszeg a zsidó kígyó”), és még egy csomó szörnyű dolgot műveltek vele... (a kínzás részletes leírása) „Hogy ez igaz volt-e vagy sem, nem tudom.”

121.: egy nyilas az anyja szeme láttára bedob a Dunába egy hároméves kislányt „megdöglesz majd a gázban” – sziszegi a nyilas az anya arcába

200.: levelezőlap a lágerből: édesapa üdvözlése, aki „vagy húsz éve meghalt”; krematórium

362.: Azok meg, akik túlélték, gyakran nem szeretnek róla beszélni. (...) Én is csak most szántam rá magam, hogy elmúltam kilencvenéves.

[Fülszöveg] Cecilia Klein mindössze tizenhat éves volt, amikor 1942-ben elvitték az auschwitz–birkenaui koncentrációs táborba. A története itt akár véget is érhetett volna, ám egy magas rangú náci tisztnek megtetszett a lány csodálatos, hosszú haja, és elkülönítette őt a többi fogolytól. Cilka keserű leckék árán tanulta meg, hogy a hatalom közelében lenni egyet jelent a túléléssel, és tette, amit tennie kellett, hogy életben maradjon.
Ám a legszörnyűbb lecke akkor következett, amikor már azt hitte, végre visszakaphatja az életét. A tábor felszabadítása után ugyanis Cilkát kollaboránsnak bélyegezték, és egy szibériai büntetőtáborba küldték, a Vorkuta Gulagra, az északi sarkkörön túl.

Adler, Malka: Testvérek Auschwitzban. Egy szétválasztott magyar család igaz története 60 év hallgatás után. Budapest, Álomgyár, 2020.

Ebert, Lily, Forman, Dov: Lily fogadalma. Hogyan éltem túl Auschwitzot és merítettem erőt a továbblépéshez. Budapest, 21. Század Kiadó, 2021.

98.: Kurttal sosem kerültünk ugyanabba a különítménybe. A németek nagyon pontos feljegyzésekkel rendelkeztek, és pontosan tudták, a Németországból érkezett zsidók honnan jönnek, és mi a foglalkozásuk. Részben ezért lehettek ilyen szörnyű és hatékony gyilkosok. Kurt nagy szerencséjére róla nem volt semmilyen adat Auschwitzban.

Midwood, Ellie: Az auschwitzi hegedűs. Budapest, Álomgyár, 2021. (Alma Rosé igaz története alapján.)

Kacenberg, Mala: Mala és a remény macskája. Igaz történet egy kislányról, aki túlélte a holokausztot. Budapest : Libri, 2022.